Mostmár tisztán látok pár dolgot. A folyamat akkor kezdődött el, Amikor a kisfiam megszületett, és a Cserny alapítványosok bevitték a Bókay utcai PIC osztályra. Három napot töltöttem ott – folyosói – egyébként roppant kényelmetlen padon ülve-aludva, a kocsimban, büfékben. Egészen addig, amíg a kisfiamat fel nem melegítették 37 fokra, és fel nem keltették abból a mesterséges altatásból, amiben volt. Addig nem tudtuk mi van. Amikor a feleségem is tudott már járni a császár után, és átjött a fiunkhoz, egy ebédelni rohanó orvos mondta el, hogy sztrók, és elég nagy területet érint. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, így visszakérdeztem. Az orvos elhúzta a száját (nálam tíz évvel fiatalabb “gyerek” lehetett), az órájára nézett és azt mondta: Na jó, elmondom mégegyszer – sztrókja volt a gyereknek! – majd elsietett ebédelni.
Azóta ez a megszokott. Úgy bánnak “ők” a családommal, mint a gombákkal: sötétben tartanak, és szarral etetnek. Nem csak az orvosok – hanem szinte mindenki, akit az állam foglalkoztat. A nővérek, a buszvezetők, a mindenféle hivatalok alkalmazottjai – legyen az a mozgásvizsgáló, a pedagógiai szakszolgálat – akármi. Persze ez csak ideig óráig ment, amíg az ember a sokkból fel nem épük valamennyire – aztán már inkább háború van. Ügyvédes, felszólítós, peres, lefizetős, kurvaanyázós. Máshogy egyszerűen nem megy. És szemét leszek: nem az alulfizetettség az oka, hanem az a rohadt proli gondolkodásmód, ami nem csak a fejekben és a lelkekben van, hanem a kórházak falaiban, székeiben, levegőjében. A répás-teában, abban a moslékban amit kosztként adnának a betegeknek, a János-kórház máladozó, koszos-retkes vécéiben, az orvosok kopott klumpáiban. Úgy működik ez a cucc, mint egy oldószer – aki bekerül ide, arról lemállaszt minden jót, amit a családja, a barátai vagy akárki rákent. Csak az marad, amivé az állam formálta: egy kicsinyes, komplexusokkal teli ember, aki ha teheti belerúg abba, akit az állam kiszolgál neki. Konkrétan a családomba. Persze visszarúgok – engem is az állam nevelt – akkor aztán van meglepetés, kapkodás, de a sor szépen lassan összezár és örülehetek, hogy a lábam nem tört el.
Az elmúlt, közel négy évben már mindent láttam, amit sérült gyeremeket nevelő szülők láthatnak ebben az országban. Nagyon-nagyon szomorú helyeken is jártam, és megváltoztam. Mostmár tudom mit jelent az a szó, hogy probléma. Nem azt, amit sok szülőnek: a kis Leokádia csak kékkel rajzolja a baglyot az oviban, most mi lesz? Vigyük pszichológushoz? Vagy Konnorkának a bal lábfeje fél számmal nagyobb, mert a müzlikében, amit reggelire eszik kandida gombák vannak.
Persze ez a dolog szubjektív, nálam is vannak szarabb helyzetben lévő emberek – egyébként jellemzően – beléjük is rúg egy kurva nagyot a társadalom. Mindegy, hogy egy nyomorult, aki végigutazta a fél világot, mert a családját megölték Szíriában, esetleg a borsodi cigánycsávó, aki hőgutát kap nyáron aszfaltozás közben, vagy a fedél nélkült áruló hajlékony. És nem államot írtam – az állam ravasz – ezt rád bízza. Ő csak előkészíti neked az “áldozatot”. Plakátokon, rendeletekkel, jogszabályokkal. Te fogsz beléjük, és belém rúgni, és tudod miért? Mert megteheted. Mert ilyen vagy. Szeretném hinni, hogy az elmúltnyolcév, elmúltötvenév, a nácik, a komcsik, a zsidók, a cigányok, azorbánviktor, azarohadtgyurcsán’, az ufók vagy a donáldkacsa tett ilyenné. De szerintem nem így van. Egyszerűen ez vagy, ez a velőd, amit az állam treníroz tökéletesre.
Én mondhatom, és tudod miért? Mert én nem ilyen vagyok. Egy három és fél éves, sérült gyerek tanított meg rá, hogy lehetek “nemilyen”. Neked mit tanított az élet?!
Kommentek